jelek

az elmúlt napokban gyakran volt viharos az idöjárás. a hömérö higanyszála sem döntögetett új nyári csúcsokat. ami mondjuk nem baj, mert legalább nem izzad az ember. igaz én ma ennek ellenére rendesen izzadtam. reggel elbicikliztem a szokott idöben a munkahelyemre. már kicsit gyanús volt, amikor fél úton meg kellett állni, levenni a széldzsekimet, de nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentöséget. az irodába érve elkészítettem a kávémat, felszeleteltem egy-egy kiwit és öszibarackot, majd helyet foglaltam az íróasztalomnál. aztán csak bámultam ki az ablakon és arra gondoltam, hogy valami nem stimmel. eleinte nem is tudtam mi az. aztán feltünt, hogy nem nyúltam mintegy automatikusan a kávém után (nem vagyok különben kávéfüggö, ezt az egyet iszom reggelente). ha kisebb-nagyobb megfázást kapok, annak biztos elöjele, ha nem kívánom a kávét. de most se a torkom nem fájt, se az orrom nem bizsergett.

hirtelen bevillant, hogy hú, de hányingerem van, és hogy már megint izzadok  mint a pekingi kacsa (nem tudom különben az izzad-e, de szerintem igen  és különben is ez egy gasztro-blog, úgyhogy ebböl a szempontból passzol a kacsa-hasonlat). egy ideig csak ültem, egy-két dolgot próbáltam elintézni, de egy kétsoros levelet is négyszer kellett kinyomtatnom, mire minden stimmelt. aztán még kétszer, mert nem voltam képes rendesen összehajtogatni és borítékba tenni. közben eltelt vagy 20 perc, én még mindig nem nyúltam a kávém után – idönként perceken át csak a lélekzetvételemre koncentráltam és arra, hogy jó lenne nem összeesni az íróasztal mellett, mert mondjuk az mégis milyen ciki lenne. összeszedtem magam és mondtam a velem szemben ülö kolleginának, hogy akkor én most inkább mégiscsak haza mennék.  “mi baja?” hangzott a nem  éppen együttérzö visszakérdés, szemmel láthatóan még nem vette észre, hogy valami bajom lenne. mondtam, nem tudom, de nem érzem jól magam. egy perccel késöbb, amikor a többiektöl is elköszöntem, valaki azt mondta, hogy nagyon sápadt vagyok, látni, valami nem stimmel. hazajutok-e egyáltalán. mondtam, hogy persze-persze. magamban meg azon kezdtem gondolkozni, hogy fogok én biciklivel hazakerekezni. aztán ment minden automatikusan: lifttel le, biciklire fel  (ekkor éreztem, hogy kicsit tán szédülök is, de gondoltam, majd csak szépen lassan megyek, nagyon figyelve a körülöttem lévö forgalomra). utólag azt hiszem, nagyon nagy szerencsém volt, hogy nem történt valami.

folyt.köv.