kovászos uborka

modorosság ide vagy oda gasztrobloggernek lenni nagyon jó. míg sokan mások napról napra azon törik a fejüket, hogy mit is fözzenek másnap, a gasztrobloggernek 1001 ötlete van, ráadásul ehhez még naponta 1001 ötletet kap más gasztroblogger-oldalról. és akkor még nem vettem számításba a rokkanásig szakácskönyvekkel teli polcokat, mert ugye a lelkiismeretes blogger csak belenéz néhanapján egyikbe-másikba. de legalábbis a szakácsok könyvébe. de ha még ez sem lenne elég, akkor ott vannak az idényreceptek, amit ugye idén is idényben KELL megcsinálni. különben nem nyár a nyár.  és mikor lenne máskor kovászos uborka, ha nem a rekkenö höségben?

emelett a gasztrobloggernek a szimpla bevásárlás is örömöt jelent, hiszen olyan apró kellemes és teljesen váratlan meglepetések érhetik, mint a kovászos uborkához tavaly óta keresett nagyméretü üveg felfedezése a plus egyik akciós polcán.

a méretes és nagyon csinos üveg ötféle színü izgalmas fodrosszélü olasz tésztájával hívta fel magára a figyelmemet. alig vártam, hogy átszaladjak vele a zöldségeshez uborkát és kaprot venni belevalónak. sajnos nem kaptam rendes kovászolni való uborkát. 

de nem is akartam tudtam várni a pénteki piacig, így kisméretü kígyóuborkát vettem. remélem így is lesz majd belöle valami.

alchri receptje alapján készítettem. azzal a különbséggel, hogy én a forró sós vízzel öntöttem fel és tettem hozzá néhány szem borsot és egy teáskanálnyi mustármagot, mert emlékeim szerint mindkettö kell bele. 

a kimosott üvegbe 8 uborka fért bele, ezeket jól megmostam, majd beletuszkoltam az üvegbe és felöntöttem annyi vízzel, hogy ellepje. utána ezt a vizet ( 8 dl volt)leöntöttem róla és 1 ek sóval felforraltam. közben az uborkákat kiszedtem az üvegböl,hosszában bevagdostam öket. piritottam 2 szelet kenyeret és megpucoltam 4 gerezd fokhagymát.
az üveg aljára piritós került, rá jó sok kapor és a fokhagyma. erre állítottam az uborkákat, közzéjük is dugdosva kaporszálakat, hozzászórtam a borszemeket és a mustármagot. ráöntöttem a forró sós vizet,  a tetejére rátettem a másik szelet piritóst.
egy kistányérral letekarva kiraktam a délre nézö ablakba és most 10 percenként nézegetem, hogy jó-e már??

csicseriborsó, bab, lencse…

pár napja csicseriborsót csíráztattam. valahol olvastam, hogy csírázva olyan finom, akár salátába akár  magában is el lehet eszegetni. vagy én csináltam valamit rosszul, vagy a csicseriborsóban volt a hiba, valahogy nem akart összejönni olyan ízüre, hogy magában eszegetésre csábítson. ma este igyekeztem menteni a menthetöt és elkészítettem egy saját ihletésü (nem szakácskönyvböl kikeresett) vacsorát belöle:

egy kis fej hagymát  és egy fokhagymát megfutattam olívaolajon, hozzáöntöttem a 2 maréknyi (kicsiráztatott) csicseriborsót és egy dobozos paradicsomot, egy kis dobozos paradicsompürét, 1 dl vizet. füszereztem 1 babérlevéllel, sóval, borssal, római köménnyel,egy csilivel és két szál rozmaringgal. hagytam 40 percet lassú tüzön föni, majd megszórtam egy maroknyi (vörösszínü) bazsalikommal és köleskásával tálaltam.   mr. R. elsökörben megjegyezte, hogy “finom”. kérdésemre,  hogy akkor nem  ízlik? azt válaszolta, hogy “de… és biztos nagyon egészséges”. ezt olyankor szokta így (vagy hasonlóan)  fogalmazni, ha nem igazán kedvére való az étel. mégis repetázott belöle, úgyhogy olyan rossz nem lehetett. nekem pedig kifejezetten ízlett. 

de szeretnék…

…mondjuk tehén lenni. egész nap a zöld legelön legelészni, a rét virágainak illatát beszívni, nem törödve semmi mással… legfeljebb annyi gondom lenne, hogyan hesegessem el a legyeket a hátam közepéröl. az igazi luxus az lenne,  ha még tengerre nézö panoráma is járna a mezöhöz:

és pláne nem kellene magam naponta felizgatnom mindenféle bolond kollégák vagy ügyfelek miatt. pl. másfél hete van egy új kollégám, akit nekem kell “betanítanom”. a legelsö nap délelöttjén még kifejezetten szimpatikusnak találtam, délután már voltak elsö kétségeim a teljesítöképességét és a felfogását illetöen. a kétségeim azóta csak erösödnek napról napra, munkaóráról-munkaórára. mint pl. ma: volt két elvégzendö határidös feladata (2 nap különbséggel). az egyik 95%-ban ugyanaz mint a másik, csak az ügyfelek különböznek. az egyiket az elmúlt 3 napban együtt rágtuk végig. többek között lefixáltuk, hogy a 14 napos határidöt be kell tartani, mert ezt mondja a vonatkozó jogszabály. ma megkérdeztem töle, hogyan áll a másikkal. azt mondja nekem erre, hogy  majd ha az egyik készen van, elkezdi a másikat. mondom neki, hogy  a két feladatot párhuzamosan kell csinálnia, mert különben kifutunk a határidöböl. hát, hogy én ezt miért nem mondtam neki. különben pedig ne stresszeljem,   ö nem fog itt szívinfarktust kapni.  kérdezem én: miért mondtam volna külön, ha a két feladatot egyszerre kezdtük csinálni, az egyikhez mindent megbeszéltünk, másiknak meg épp úgy adott volt a határideje – nem lehet elvárni, hogy a másikat  párhuzamosan önállóan végezze? én kapjak infarktust?

hát nem jobb lenne tehénnek lenni?

különben olyan munkahelyröl van szó, ahol legalább n+1-félét egyszerre kell csinálni, úgymond multitask-képesen: egyszerre telefonálni, üzletileveleket fogalmazni és írni, kollégákat meghallgatni, számolni, kiértékeléseket készíteni, számlákat fizetni, bevételt könyvelni. mindezt jókedvüen, mosolygósan, nehogy már az ügyfél kihallja a telefonban, hogy éppen nincs rá idönk…

a kolléga különben férfi, 34 éves pályakezdö jogász a mi szakterületünkön. hogy/ hol  is vannak az elvárások?

rozmaringos mustáros sárgarépa

vannak füszerek, amelyeket nem szoktam gyakran használni. ezek egyike a mustár. gyermekkori emlékeimböl csak a “virsli mustárral” jelenik meg lelki szemeim elött. az is csak május elsejei dátummal a kép sarkában. néhány éve  dijon-mustár ugyan mindig van hütömben,  amit azonban salátaöntet és néha-néha egy tejszínes szószon kívül nemigen szoktam használni.    ez most könnyen megváltozhat, ugyanis egy délafrikai szakácskönyvre tettem szert, amelyben sok recept alkotóeleme a mustárpor. így aztán beruháztam egy igazi colmans mustárporba: 

így ma este olyan receptet kerestem, amihez minden más van itthon. így esett a választásom a rozmaringos mustáros sárgarépára.

hozzávalók 2 személyre:40 dkg sárgarépa, só, 2 ek vaj, 1 tk mustárpor, 1-2 tk cukor, 1 fokhagyma-gerezd, 2 szál rozmaring, pár szál petrezselyem.

a sárgarépát 1 cm-es csíkokra vágom és 3 percig lobogó sós vízben fözöm, majd hagyom lecsöpögni. a vajat habzásig felmelegítem és beleszórom az apróra vágott rozmaringot, hozzányomom a fokhagymát, beleteszem a mustárport, a cukrot és egy csipetnyi sót. hozzáadom a sárgarépát és 3 percig mérsékelt tüzön sütögetem. ha kész hozzákeverem a petrezselyemzöldet.

mi egy-egy szelet ruszlival (nem mintha valami köze lenne délafrikához, de az volt a hütöben) és pirítóssal ettük. nagyon finomra sikerült és majd igyekszem megjegyezni, hogy pl. húsok köreteként is remek lehet…

cobbler

már szinte mindeki készítette, én csak most jutottam oda – föleg, mert volt néhány gyümölcs a hütöben és még inkább, mert a fagyis fiaskóról valahogy el kellett terelnem a figyelmemet. én a recepten egy kicsit egyszerüsítettem. méricskélés helyett evökanalakban számoltam és sima liszt helyett teljes kiörlésü búza- és tönkölybúzalisztet használtam:

hozzávalók: félkilónyi gyümölcs(nálam  sárgabarack, eper és áfonya),   2 ek étkezési keményítö, 2 ek barnacukor
1/2 vanilia rúd belseje

a tésztához: 6 ek  liszt, 2 ek barnacukor,
1/2 csomag sütöpor, 2 ek hideg vaj, 1 tojás, 1,5 dl tej

a gyümölcsöt a keményítövel, a cukorral és a vaníliával  összekeverve egy kivajazott tortaformába tettem.

a lisztet, a sütöport, a sót és a cukrot elmorzsoltam a hideg vajjal, amelyet elözöleg aprókockákra vágtam, majd hozzáadom a tejben elkevert  tojást. ezután evökanálnyi galuskákat szagattam a gyümölcsre, majd megszórtam a barna cukorral.  170°C fokon 30-35 percig sütöttem.

a még meleg cobblert a pisztácia fagyival ettük – amely fagyigép nélkül is nagyon finom lett.

hard days night

komolyan mondom, vannak napok, amiket legjobb lenne kitörölni a naptárból. pl. amikor az egész (munkahelyi) nap úgy telik el, hogy az ember 10 órát tölt az irodában, egyfolytában jön valaki és akar valamit, a telefon szakadatlan csörög, ráadásul délután kettötöl hatig egyik megbeszélésröl a másikra rohan az ember, amelyek nem csak dögunalmasak, de mindenféle eredményt nélkülöznek. jobb bele sem gondolni, azalatt a négy óra alatt mi mindent csinálhattam volna – aminek eredménye is lett volna.

sült, morzsás paradicsom

tegnap este késön értem haza és megint valami gyorsat, de finomat szerettem volna az asztalra tenni. napközben láttam alchrinál a langyos morzsás paradicsom receptjét, amely tökéletesnek találtam a hétvégi bevásárlásból megmaradt paradicsom hasznosítására – annál is inkább, mert nagyon ideje volt a paradicsomokkal valamit kezdeni.

hozzávalók 2 személyre: 40 deka koktélparadicsom, 4 ek olivaolaj, só, bors, cukor, 4 ek zsemlemorzsa, egy marék bazsalikomlevél, parmezán
mialatt a sütöt 220 fokra melegítettem, a megmosott paradicsomokat félbevágtam és a vágott felületükkel lefelé egy kiolajozott tüzálló tálba fektettem. megsóztam, frissen örölt borssal, egy kiskanálnyi cukorral  megszórtam, meglocsoltam egy kis olívaolajjal és zsemlemorzsát szórtam rá. a forró sütöben 10-12 percig sütöttem, még forrón megszórtam forgácsra vágott  parmezánnal és bazsalikommal, majd meglocsoltam egy kevés olívaolajjal. pirítóssal és egy pohár vörösborral nagyon jól esett a még mindig tartó nagy melegben.

elkészítési idö: 22 perc (10 perc elökészület + 12 perc sütési idö)

ár: 40 dkg koktélparadicsom ca. € 2,50 plusz € 1,00 (füszerek, olívaolaj, parmezán, zsemlemorzsa – ezek majdnem mindig vannak otthon)

21:20, hamburg, 26 °C

ennél egyszerübb recept nincs is, de 26 fokban ennél jobbat sem tudok elképzelni, ezért gyorsan leírom – igaz az tovább tart, mint elkészíteni.

a hozzávalók 1 személyre:

egy csipet só, chilipehely és bors hozzáadásával a fentieket a turmixgépben pépesítettem és azonnal tálaltam. be is lehet(ett) volna hüteni, de mivel a hozzávalók szombat óta a hütöben voltak, kellemesen elö lettek hütve.  ha túl sürü lenne, lehet hozzá ízlés szerint egy kevés vizet adni.

p.s. kettesben az erkélyen gyertyafénynél még finomabb – a mennyiséget ez esetben  duplázzuk.

kínaikel másodszor

rákattantam a  kínaikelre. olyan finom salátákat (mint pár napja itt) lehet belöle gyorsan készíteni, hogy nocsak. ráadásul semmi extra nem kell hozzá és pillanatok alatt elkészül.

hozzávalók 4 személy részére: 1 kínaikel csíkokra vágva, 1 maroknyi dió

az öntethez: 2 dl tejföl, 2dl natúr-joghurt, 20 dkg kockákra vágott fetasajt, só, bors, zöldfüszerek (frissen, esetleg szárított),.

mialatt az apróra vágott diót egy serpenyöben kis lángon megpirítom (zsiradék hozzáadása nélkül, mert a dióban elég olaj van),  csíkokra vágom a kínaikelt, majd elkészítem az öntetet. a dresszinget ráöntöm a kínaikelre és a pirított dióval megszórva tálalom.  egy-két szelet friss kenyérrel vagy pirítóssal is nagyon finom.

elkészítési idö: 15 perc

ár: kínaikel € 1,50, tejföl + joghurt € 0,50, fetasajt € 1,00.

főzz az egészségedért-egyszerűen, könnyedén de műanyagok nélkül

trinity, viki, max és garffyka  indították el a kezdeményezést és kérték meg a gasztroblogolókat, hogy mutassuk meg, hogyan lehet egyszerüen nagyszerüt fözni - mindenféle E-szám nélkül, természetes alapanyagokból  könnyen, gyorsan, gazdaságosan.

az elmúlt évek során egy halom könyvet olvastam ebben a témában. az elején csak egész egyszerüen azért, mert érdekesnek találtam. aztán  egyszer csak bekattant, hogy jé én is mennyi minden egészségre káros dolgot  fogyasztok, anélkül, hogy tudatában lennék.

azóta sokat változtattam étkezési szokásaimon és közvetlen környezetemet is igyekszem kicsit befolyásolni – utóbbi itthon nem igazán nehéz, mert csak én fözök. valahol olvastam (sajnos nem emlékszem hol), hogy csak azt az élelmiszert kell/ szabad megvennünk, amelyet még nagyanyáink is felismernének, ha bevásárolni indulnának a modern hiperszuperekben.  mindazt, amit forgatnának kezükben, mondván ”ilyet még sosem láttam, mi lehet ez vajon?” – hagyjunk ott szépen a polcon.

egy másik  alapszabály szerint pedig ne vegyünk meg semmit, amit reklámoznak!

mától én is külön címszóval látom el az idevágó recepteket és remélem, hogy sikerül néhány kedves olvasónak hasznos tippeket adnom.

caipirinha

mr. R. kedvenc koktélja nagyon kellemes ital meleg nyári estéken. a caipirinha (ejtsd: kai-pi-rin-ja) brazília nemzeti itala, amelyet a cukornádpárlatból készítenek, ami a  cachaça(ejtsd: ka-sza-sha).

1 pohár készül a következökböl: 5 cl cukornádpálinka, 2-3 cikk lime (zöldcitrom), 2-3 kanál nádcukor, zúzott jég, mentalevél.

a zöldcitromot alaposan megmoso,m, megszárítom, majd 6 cikkre vágom és egy poharba 2-3 cikket teszek, megszórom a nádcukorral, majd kicsit összenyomkodom egy fa alkalmatossággal. ráöntöm  a zúzott jeget és a cukornádpálinkát, majd egy kanállal összekeverem. ha van mentalevéllel díszitem (ill. 2-3 levelet össze lehet nyomokodni az elején) – ma éppen nem volt. de anélkül is elfogyott.

sárgabaracklekvár

korán reggel kiszaladtam a kertbe, szedtem egy szakajtó sárgabarackot és nekiálltam sárgabaracklekvárt fözni. még tegnap megkértem mr. R.-t, hogy ugyan hozza már le a padlásról az alig egy hete felcuccolt beföttes üvegeket amelyek elötte két évig a spájzban porosodtak…

na jó, kicsit módosítok a fentieken: a barackot tegnap vettem a sarki török zöldségesnél, miután felizgattam magam azon, hogy  a fagyigépem nem müködött. így ki kellett találnom valamit, mihez is kezdjek a mai majdnem teljesen szabad napommal. még sosem készítettem lekvárt, mert saját kert híján vennem kell a gyümölcsöt, amit itt gyakran még szezonban is sokszor tényleg aranyárban mérnek. így ha összeszámolom, mennyibe kerül egy üveg lekvár befözése, könnyen oda jutok, hogy annyiból a legeslegjobb minöségü lekvárt is megtudom venni. persze tudom én, hogy az nem olyan, mint a saját…

de mi  nem is vagyunk  nagy lekvárevök. tegnap bevásárláskor már feltünt, hogy kedvezö áron van a sárgabarack és amikor barátném mesélte, hogy ö bizony épp sárgabaracklekvárt készít, kedvet kaptam hozzá. mert hát a sárgabaracklekvár az mégis csak más, több mint lekvár,  valami külön csoda: nincs nélküle se palacsinta, se diós vagy grízes tészta, se zserbó. tehát még akkor is elfogy, ha az ember nem szokott lekváros kenyeret enni. így hát nem maradt más választásom: leszaladtam  hat órakor és egy kosár barackkal tértem haza. az este folyamán igyekeztem nem túl sokat enni belöle, miközben a lekvárrecepteket tanulmányoztam az interneten. jegyzeteltem vagy egy oldalnyit és közben kikristályosodott, hogyan fogom készíteni: héja nélkül, nem-turmixolva, csak zselésítöcukorral, egy löttyintés barackpálinkával a tetején (konzerválóként), forrón fejre állítva, szárazdunsztba állítva.

kb. 2,5 kg sárgabarackot megmostam, majd huszasával egy nagy lábas forrásban lévö vízbe tettem öket, ahonnan gyorsan ki is kapkodtam öket, majd lehúztam a héjukat, kimagoztam (a magokat nem dobtam ki). a barackot megmértem (éppen 2 kg lett) és egy nagy fazékban összekevertem egy citrom levével és 1 kg zselésítö cukorral. gyakori kevergetés mellett felföztem és kb. 30 percig föztem, ezalatt szépen szét is estek a barack-felek. egy kistányérra csöppentve ellenöriztem, hogy zselésedik-e. remekül zselésedett. a lekvárt a forrón kimosott üvegekbe töltöttem, az üvegek  felét meglocsoltam egy-egy evökanál sárgabarack pálinkával (és megjelöltem az üvegek tetejét egy A-val), majd az összes lekvárosüveget becsomagoltam újságpapírba és fejreállítva egy kartondobozba tettem, amelyet pokrócba csavartam és egy garnitúra “vendég”-ágynemüvel megpakoltam.