piros-fehér-zöld

kisvirág hívott játékra: készítsünk március tizenötödikei ebédet, desszertet, elöételt, utóételt vagy bármi mást, amit fel lehet tálalni, vendégeknek és a családnak kínálni (nem csak március 15-én). egyetlen kikötés: tartalmazza a feltálalt étek a piros-fehér-zöldet. e mellé még társulhat valami kis kedves, kellemes, emlékezetes, személyes élmény. ideális esetben ennek is legyen valami köze március 15-höz.

be kell valljam, nekem olyan nagyon sok március 15-höz füzödö emlékem nincsen. legalábbis jó nincs. arra emlékszem, hogy olyankor mindig ünneplöbe kellett bújni: sötét szoknya, fehér blúz (azokkal a kis cuki fehér gombocskákkal) kisdobos, késöbb úttörönyakkendöt kötni. nagyon, de nagyon nem szerettem. a március 15-re való készülödést viszont szerettem. minden évben szívesen olvastam a márciusi ifjakról, a pilvax-kávéházról, a 12 pontról. még az iskolai ünnepélyek ezen részét is igazán kedveltem (jaj, csak ne kellett volna üneplöben végigállni - kényelmetlen fekete cipöben). anyamadár nagyon szépen összefoglalja az ö gondolatait erröl a neves napról. mivel én is hasonlóan érzek és gondolok erröl, szívesen hivatkozom rá. tegnap este petöfi verseket olvasgatván, feltünt, hogy jó néhányat még a mai napig kívülröl tudok. na jó, néhány sorát, de akkor is. lehet, hogy ebben szerepet játszott a tény, hogy az általános iskolám az ö nevét viselte?

A BÁNAT? EGY NAGY ÓCEÁN

A bánat? egy nagy óceán.
S az öröm?
Az óceán kis gyöngye. Talán,
Mire felhozom, össze is töröm.

(Petöfi Sándor)

tudom, nem nagy dolog hármoszínü tésztából nemzetiszínü ebédet összedobni. se nem különösebben bonyolult, se nem túlzottan eredeti. az már tényleg a véletlen müve, hogy éppen ma akadt kezembe (úttörö becsület szavamra: abszolut véletlenül) ez a félzacskó maradék tészta. az vesse rám az elsö követ, aki mindig pontosan tudja, mi minden rejlik konyhája szekrényének legeslegbelsejében, kamrájának leghátsó sarkában. én bizony általában nem mindig tudom. akár mennyire is igyekszem jó háziasszony lenni, mégis megesik néha, hogy valamit csak napokkal/hetekkel/hónapokkal a szavatosság lejárása után, legrosszabb esetben még késöbb, találok meg. olyan is elöfordul rendszeresen néha, számomra teljesen érthetetlen módon, hogy valami csak marad, marad, míg meg nem romlik és akkor már mese nincs ki kell dobni. ahogy eszter mondta tegnap: "olyan jó lenne, már a boltban tudni, hogy mit fog kidobni az ember". én azt is hozzátenném: "olyan jó lenne megcsinálni/ elkészíteni/ megenni, mielött ki kell dobni".

ennek jegyében készült mai ebédem:

10 dkg trottole tricolore

(nem tudtam, hogy ez a neve, még jó, hogy a zacskója a szemetes legtetején volt, megtudtam még nézni)

4 szem pici paradicsom

egy maroknyi rukkola

(szombat óta nézett rám mindig esdeklöen, ha a hütöajtaját kinyitottam, a maradékból rukkola-pesztó lesz)

2 kis kecskesajt

(ök ketten még sokkal régebben kacsingatnak rám, a szavatossági idejük, még jónak tüntek)

só, bors, olivaolaj

p.s. ha valakinek lennének még olyan kis fehér úttöröinges gombjai, vevö lennék rá;-)