mint tegnap írtam, elköltöztem a wordpress-re, ahol ugyan kezdem jól érezni magam, csak elég lassan látom át az összefüggéseket, nem találok funkciókat, amiket itt megszoktam. 
ha valaki olvassa még ezt a bejegyzést és tudna egy kicsit segíteni, nagyon megköszönném.
addig is amíg minden elkészül, köszönöm a türelmeteket és kívánok mindenkinek kellemes hétvégét.
mindenkinek van legalább egy olyan étele, amit nem szokott megosztani másokkal, mert mások nem szeretik. meg talán azért is, mert nem egy nagy szám. mármint az a bizonyos étel. mégis olyan jól esik néha. nálam ezek egyike a paradicsomos hal. csakis akkor szoktam enni, ha egyedül vagyok. amolyan igazi “agglegény”-ebéd vagy vacsora – nem csak férfiaknak.
az egyetlen, ami el szokott gondolkoztatni, hogy a macskák is odavannak érte. érdekes módon kevésbé a halért, mint a paradicsomos szószért…
a múlt hét csütörtökjén volt az itteni nyár legmelegebb napja. annyira felhevült a levegö, hogy éjszakára komoly viharelörejelzést adtak ki. persze arra nem számítottunk, hogy ennyire komoly lesz a dolog. éjfél utántól a hálószobánk nyitott erkély ajtaján át “hallgattuk” a dörgést, néztük a villámlást. amikor egy óra után kezdtünk elszenderedni hirtelen napvilágos lett a szobában és az eddigieknél hatalmasabbat dörgött az ég. az volt az a pillanat, amikor becsapott a villám. 
nem is szeretek rá gondolni, mi minden történhetett volna még ebben a régi házban, amelynek a padlása nagyrésze fából van. szerencsére mi megúsztuk egy kisebb lyukkal a plafonon és néhány nap internet-szünettel. eltekintve az afeletti bosszúságtól, hogy néhány elektromos eszközünk nem élte túl a villámcspást.
duende csábított el a játékra, amelynek szabálya csak annyi, hogy csapd fel az általad épp most olvasott könyved 161. oldalát, olvasd el az 5. mondatot és tedd fel a blogodra. ez az én 5. mondatom:
“ha tehát ismer egy skizofrén jellemü embert, ne terhelje túlzásba vitt jelenlétével vagy túl sok szöveggel, de azért idöröl idöre látogassa, hívja meg vendégségbe vagy vigye magával valamilyen rendezvényre, így biztosítván, hogy a kapcsolati-kompetenciája müködöképes maradjon.”
a könyv, amely a fenti fotó jobb alsó sarkában némi fantiziával fellelhetö: francois lelord/ christophe andré: a teljesen normális örület avagy hogyan bánjunk nehéz természetü emberekkel (szabad-fordítás tölem, németül itt) címü müve. francois lelord a sikeres hector-könyvek szerzöje. a fenti könyvet nem egyedül írta, amely kicsit érzödik is s stíluson, nekem a hector-stílus jobban bejött. a könyv tartalma viszont izgalmas. fejezetröl fejezetre bemutatja az úgymond nehéz természetü emberek világát – ahogyan ök látják a dolgokat. 
ha kicsit megértjük, hogyan és föleg miért látja ki-ki másképpen a dolgokat, akkor talán nemcsak bosszankodunk paranoiás, kényszerbeteg, skizofrén, depressziós, bizonytalan, félénk, nárcisztikus, esetleg paszív-aggresszív kollégánkon, ismerösünkön, barátunkon, rokonunkon, akik mind-mind a saját szemszögükböl reagálnak (számunkra sokszor furcsán és sokszor idegölöen) a mindennapos eseményekre , hanem kicsit megértjük, miért lettek olyanok, amilyenek. a könyv olvasásának eredményeként kifejleszthetünk olyan technikákat, amelyek segítségével megtanulhatjuk öket “normálisan” kezelni. egyébként biztosak lehetünk benne, hogy az ö nézöpontjukból, mi nem vagyunk normálisak. amivel eljutottunk az alapkérdéshez, hogy mi /ki is a normális…?
mégha a fentiek alapján úgy is tünhetne, hogy egy pszichológiai zavarokról szóló komoly, tudományosnak hangzó könyvröl írtam, felhívnám a kedves olvasó figyelmét, hogy a könyv kifejezetten olvasmányos és szórakoztató. ki-ki 100% biztonsággal ráismerhet nem csak a “nehéztermészetü” másikra, hanem saját magára is. a két pszichológus szerzö remek görbe-tükröt tart ilyen módon az olvasó elé, hozzájárulva ezzel, hogy könnyebben boldoguljon az ember a “nehéz” másikkal és talán saját magával is.
ma este nekimerészkedtem és megnéztem hogy áll a szombaton bekészített kovászos uborka. valahol azt olvastam, hogy “jó idöben egy hét alatt elkészül” – így a hétvégére terveztem jobban szemügyre venni. aztán ma láttam (itt), hogy idöjárástól, napsütéstöl függöen pár nap alatt elkészül.
igyekeztem is ma idöben hazajönni, mert szombattól itt olyan kánikula van, hogy már attól féltem minden perc túl sok lesz az uborkáimnak.
szerencsére minden remekül müködött, az illata 100% kovászos uborka illat. kóstolni még csak langyosan tudtam, de már hül és alig bírom kivárni, hogy hidegen is megkóstolhassam.
kíváncsi lennénk, másoknak is sikerült-e már 2 (azaz kettö) darab tojást a mosogatógép mögé ejtenie? ugye nem kell külön elmesélnem, milyen remek dolog aztán az ebadta tojásokat onnan kikaparni? mert ugye nem is értem miért, mire a járólapra leértek már nem voltak egyben. mondjuk nem a tojások tehettek róla, hogy olyan bizonytalan pozícióban kerültek egy tálcára, amely persze mint várható v kicsit megbillent – ami a tojásoknak elég is volt. “ami leeshet, az le is fog esni” (murphy után szabadon).
1.folyománya: “és ha eltörhet, akkor tutira el is fog törni”.
2.folyománya: “ha a leglehetetlenebb helyekre elvileg befolyhat, gyakorlatilag is be fog folyni”.
végülis még örülhettem, hogy a dolog ilyen szerencsés kimenetellel végzödött. akár mind a 8 tojás is leeshetett volna. és az is milyen jó, hogy a mosogatógépen kívül csak az hütögépet és a tüzhelyet kellett elhúzni ahhoz, hogy felszedjem/-moshassam a tojásokat. meg így legalább hozzáfértem ezen gépek minden oldalához, amelyeket így könnyedén le tudtam mosni, zsíroldani… mindigh elcsodálkozom, mennyi trutymó ragad le az ilyen helyeken. meg is szoktam fogadni, hogy minimum évente mindent elöhúzogatok és tisztítok. aztán általában kivárom, hogy rákényszerítsen valami ilyesmi és akkor meg kell csinálnom… na de vasárnap reggel??? imádom a hétvégét és imádok a konyhában tenni-venni!
a nagyvárosi élet elönyeihez tartozik, hogy az ember akár minden este valami színes kulturális programon vehet részt. az pedig külön öröm, hogyha a lakóhelytöl gyalogosan 10 percre elérhetö a város egyik legnagyobb (47 hektár) pihenöparkja a planten un blomen.
az egykori “zoologischer garten”-t 1930-tól kezdödöen alakították át az akkoriban divatos nép-parkká, majd a késöbbi évtizedek során 3 nemzetközi kertészeti kiállításnak is adott helyet és azóta is folyamatosan (át)épül. van benne többek között japánkert teaházzal, rózsakert, gyógynövénykert, trópusház, zenepavillon, egy hatalmas játszótér – mindez telistele szebbnél szebb virágágyásokkal, egzotikus cserjékkel és fákkal, tavakkal és frissen csobogó patakokkal, (vízi)madarakkal – órákon át lehet bolyongani, megpihenni a számos árnyas vagy napos padok egyikén, a zöld füben heverészni és figyelni a flora és fauna megannyi csodáját. mindezt a város közepén a tévétorony tövében.
nyáron minden este 22 órától "wasserlichtkonzert”-et tartanak (=zenés-fényjátékos-vízi- koncert - aki tudja a magyar megfelelöjét, kérem írja meg), amely a szó legszorosabb értelmében színes:
egy ilyen langyos nyári estén igazán hüsítö és békés kikapcsolódás sok-sok emberrel egy nagy parkban a gyepen üldögélve hallgatni a zenét, a fényjátékban és a csillagos égben váltakozva elmerülni:
…mondjuk tehén lenni. egész nap a zöld legelön legelészni, a rét virágainak illatát beszívni, nem törödve semmi mással… legfeljebb annyi gondom lenne, hogyan hesegessem el a legyeket a hátam közepéröl. az igazi luxus az lenne, ha még tengerre nézö panoráma is járna a mezöhöz:
és pláne nem kellene magam naponta felizgatnom mindenféle bolond kollégák vagy ügyfelek miatt. pl. másfél hete van egy új kollégám, akit nekem kell “betanítanom”. a legelsö nap délelöttjén még kifejezetten szimpatikusnak találtam, délután már voltak elsö kétségeim a teljesítöképességét és a felfogását illetöen. a kétségeim azóta csak erösödnek napról napra, munkaóráról-munkaórára. mint pl. ma: volt két elvégzendö határidös feladata (2 nap különbséggel). az egyik 95%-ban ugyanaz mint a másik, csak az ügyfelek különböznek. az egyiket az elmúlt 3 napban együtt rágtuk végig. többek között lefixáltuk, hogy a 14 napos határidöt be kell tartani, mert ezt mondja a vonatkozó jogszabály. ma megkérdeztem töle, hogyan áll a másikkal. azt mondja nekem erre, hogy majd ha az egyik készen van, elkezdi a másikat. mondom neki, hogy a két feladatot párhuzamosan kell csinálnia, mert különben kifutunk a határidöböl. hát, hogy én ezt miért nem mondtam neki. különben pedig ne stresszeljem, ö nem fog itt szívinfarktust kapni. kérdezem én: miért mondtam volna külön, ha a két feladatot egyszerre kezdtük csinálni, az egyikhez mindent megbeszéltünk, másiknak meg épp úgy adott volt a határideje – nem lehet elvárni, hogy a másikat párhuzamosan önállóan végezze? én kapjak infarktust?
hát nem jobb lenne tehénnek lenni?
különben olyan munkahelyröl van szó, ahol legalább n+1-félét egyszerre kell csinálni, úgymond multitask-képesen: egyszerre telefonálni, üzletileveleket fogalmazni és írni, kollégákat meghallgatni, számolni, kiértékeléseket készíteni, számlákat fizetni, bevételt könyvelni. mindezt jókedvüen, mosolygósan, nehogy már az ügyfél kihallja a telefonban, hogy éppen nincs rá idönk…
a kolléga különben férfi, 34 éves pályakezdö jogász a mi szakterületünkön. hogy/ hol is vannak az elvárások?
komolyan mondom, vannak napok, amiket legjobb lenne kitörölni a naptárból. pl. amikor az egész (munkahelyi) nap úgy telik el, hogy az ember 10 órát tölt az irodában, egyfolytában jön valaki és akar valamit, a telefon szakadatlan csörög, ráadásul délután kettötöl hatig egyik megbeszélésröl a másikra rohan az ember, amelyek nem csak dögunalmasak, de mindenféle eredményt nélkülöznek. jobb bele sem gondolni, azalatt a négy óra alatt mi mindent csinálhattam volna – aminek eredménye is lett volna.
ma délután nekiálltam fagylaltot készíteni. ki szerettem volna ugyanis próbálni a vadonatúj fagyigépemet. elkészítettem a fagyialapot a következökböl: 8 dkg cukor, 2 dl tej, 2 dl tejszín, 1 tojássárgája, 7 dkg pisztácia.
a cukrot felolvasztottam a langyos tejben, azalatt egy serpenyöben megpirítottam a pisztáciát, majd 1 evökanál cukorral megdaráltam. a félig felvert tejszínhez kevertem a tojássárgáját, majd a kihült cukros tejet, amelyben elözöleg elkevertem az örölt pisztáciát. a fagyialapot betettem a mélyhütöbe, 20 perc alatt kiteregettem, majd elökaptam a fagyigépet, hogy a lehült alapból fagyi legyen… de nem lett… mert ez a szép gép, nem kapcsol be….
akármit is csinálok vele. igaz földhöz még nem vágtam, de mr. R. is próbálkozott – már hozzászokott, hogy mindig van valami gépem, ami nem akart úgy, ahogy kéne és eleddig mindent sikerült is beindítania. kivéve a fagyimasinát:-( az ebay-en vettem, már írtam is az eladónak…. szorítsatok, hogy gond nélkül kicseréljék…
valamilyen pótcselekvésre van szükségem: bogi barátnöm elcsábított sárgabarack-lekvár-befözésre, úgyhogy szaladok még venni néhány kilót. láttam ma délután, hogy nagyon szépek vannak megfizethetö árban (normális esetben mindig aranyárban adják….).
a fagyit meg majd igyekszem 2 óránként átkeverni….
a tegnapi (fél)nap a kamra-lomtalanítás jegyében telt. mr. R. még a nyaralás elött lomolta ki a padlásunkat. ma hordta le a sok papírt, kartont miegymást a kocsiba és szabadult meg tölük a recycling-udvarban. nekem nem kellett segítenem. tapintatos módon nem azt mondta, hogy csak útban lennék, hanem arra kért, hogy ugyan pakoljak már kicsit össze a kamrában. a kamra nálunk egy kb. 1 m²-es kis lyuk. egy fekete lyuk. mindent elnyel és akárhányszor pakolok, szortírozok, kidobálok – képes újra meg újra elnyelni mindenfélét, amit elraktározok, hogy jó lesz még az, vagy. majd abból is készítek valami finomat. 
persze ebböl általában semmi nem lesz, mert ha éppen eszembe jut, hogy ott kellene keresnem valamit, akkor általában már el sem kezdem, tudván, úgysem találom meg.
hiszen a kamra legkésöbb 3 hét múlva megint így néz ki vagy még ígyebb. na de akkor meg mi értelme a kamrának?
és még csak nem is fényképeztem le mindent. ugyanis legeslegfelül voltak még a sütöformák, bevásárlószatyrok, hátizsákok stb.
mr.R. döntö kérdése volt: “összetudnám-e a kamrát úgy pakolászni, hogy ne essen az ember fejére valamilyen sütöforma, ha a bevásárlószatyrot leveszi a felsö polcról?” jelentem: össze. hihetetlen mennyi sütöforma gyült össze az évek során. a legtöbbjére nem is emlékeztem. most szépen bepakoltam öket egy nagy költözködési-kartonba és várom, hogy mikor legyen rájuk szükségem. akkor csak felszaladok a padlásra és hopp, elö is vettem a feliratozott dobozból. addig is nem esik a fejünkre….
mialatt ma este a tengerparton kim wilde adott open-air-koncertet, mi egy 1712-ben épült templomban voltunk egy kellemes hangulatú rézfúvós-koncerten. többek között mendelssohn-bartholdy, johann sebastian bach, george gershwin és bartók béla müveiböl állt össze a müsor. szeretem ezeket a koncerteket, mindig lehet valami újat tanulni. ilyenkor szoktam kicsit sajnálni, hogy ugyan zenetagozatos általános iskolába jártam, de sosem tanultam hangszert (már a kötelezö furulyától eltekintve).
elötte készült egy gyors és mindig 100% sikerrel bevethetö vacsora: spaghetti gombás-sonkás-tejszínes szósszal.
hozzávalók 4 nagyon éhes személy (köztük 1 gomba-imádó) részére: 1 kis fej hagyma + 1 gerezd fokhagyma apróra vágva, olívaolajon megfuttatva, 25 dkg gomba + 10 dkg sonka apróra vágva, a hagymás olajon kicsit megpirítva. kerül még hozzá 2 dl tejszín + 2 dl tejföl, só, bors, pici pirospaprika. míg mondeze egyszer felrottyan, megfö a spaghetti. tálaláskor meghintem egy kevés parmezánnal és néhány bazsalikomlevéllel.
amíg a koncerten voltunk a lányok készítettek maguknak egy csinos “gyümölcs-tányért”, amit le is fényképeztek:
…tegnap volt. nem tudom egészen pontosan, hány fokra szökött fel a hömérö higanyszála, de jócskán 30 fok fölött lehetett. a délelöttöt a strandon töltöttük és amikor már kezdett kibírhatatlan lenni a höség, összepakoltunk és hazamentünk. no nem mintha a (tetötéri) nyaralónkban olyan jó kis hüvös fogadott volna.
ráadásul pont tegnapra beszéltük meg, hogy az esti föétkezést áttesszük kora délutánra. mit volt mit tenni, az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó. még akkor is, ha pörköltet rendelt a társaság, amit ugye külön öröm (érzett) 45 fokban fözni.
lévén olyan is köztünk, aki újabban a húst nem eszi meg, került bele jócskán répa és gomba. kíséröként pedig zöldbab és cékla is került. nem az a kifejezetten könnyü nyári ebéd, amit én ennnék szívem szerint a höségben, de annál jobban örültem, hogy a többieknek ízlett.
egy kiadós ebéd utáni szieszta után elindultunk biciklivel a környéket felfedezni.
még mindig olyan rekkenö höség volt, hogy a legeslegelsö alkalmat megragadva leültünk megenni egy fagyit és én szokásomtól eltéröen két perc alatt lehúztam egy jéghideg kólát. 
úgy tünt, hogy a gáton legelö bárányoknak is nagyon melegük lehetett (meg kevés füvük). így aztán nagyon örültek a hatalmas káposztafejeknek, amelyeket nagy örömmel rágcsáltak. én még ilyesmiröl eddig nem is hallottam, hogy a bárányok káposztát egyenek? a mondás szerint a kecske lakik jól a káposztával, nem?
…anélkül, hogy észrevennék és megpróbálnának tiltakozni ellene?
pl. nevezzük a szokásos vajas-szalámis-sajtos-zsemlét szendvicsnek. amihez persze szendvicskrém, salátalevél, paradicsom és uborka dukál. bevallom az ötletet a tegnapi tortilla adta. ma is mindazt használtuk fel, amit kis nyaraló-konyhánk felszerelése, füszerei és egyéb tartalékai adtak. a szendvicskrémbe került: 1 joghurt, kb. 8 dkg (maradék) túró, só, bors, paprika, mustár, egy fél citrom leve, 1 kk méz és pesztó. utóbbi saját készítésü: néhány szál petrezselyem, rukola, só és olívaolaj felhasználásával. a nagylány olyan profi módon tud zöldleveleket apróra vágni, hogy látványától mindig elfog az irigység. plusz beindul az agyam, hogy mit lehetne még felapríttatni vele. így készült még tegnap egy lekvárosüvegnyi pesztó. a kicsi pedig büszkén kever mindenféle szószokat. a zsemlék minden földi jóval (és egészségessel) saját kézzel való megrakása megkoronázza az elökészületeket és biztos jele annak, hogy ki-ki örömmel fogyasztja. külön jó, hogy mr. R. zsemléjét is maguk tölthetik meg. melyik férfi mondana nemet, ha három nö egyszerre kényezteti?
vacsorára egy paradicsomleves készült, amely névadóján kívül vöröshagymát, zöldhagymát, fokhagymát, olívaolajat, édesköményt (igazságtalan módon a tegnapi felsorolásból kifelejtettem), cukkinit (amit a lányok ma legalább megkóstoltak, hurráá!!!, de nem ehetönek tituláltak, kevésbé hurrá), apróra tördelt spaghettit, sót, borsot, tartalmazott. tetejére egy kanálka tejfölt és parmezánt kapott. maga mellé pedig egy fokhagymás pirítóst vajjal és parmezánnal megbolondítva. nos, ezt a levest ma többszörösen visszatapsolták.
egy tuti-tipp: ha az egész bagázs a nap folyamán 2-3 órát a strandon tölt, majd egy kis déli pihenést követöen ugyanazon szereplöket egy nagyobb tengerparti séta-túrára késztetjük, mr. R. pedig még este egy biciklitúrát is csinál…. nos akkor a vasat is képesek megenni… plusz a vacsora után egy jó kis házi-fagyit… folyt köv…..
nem panaszkadhatom: mr. R. imádja a salátát – a lányokkal ellentétben, akik nyersen csak bizonyos zöldségeket (paradicsomot, kígyóuborkát és sárgarépát) hajlandóak megenni. ami messze nem jelenti azt, hogy föve mindent megennének. az összes többit legjobb esetben ugyan vagy még azt sem megkóstolják, de az esetek többségében még azt is csak hosszas gyözködésre. ami egyrészt elég fárasztó, másrészt meg nem is jár tartós sikerrel.
azért nem adom fel, jó példával járok elöl és újra meg újra igyekszem kitalálni valami új salátás-zöldséges dolgot. még csak jelenetet sem rendezek, ha nem eszik meg. azt azért már régebbröl tudom, hogy, ha sok mindenféle zöldség szépen feltálaltatik, akkor nagyobb az esélye, hogy legalább próbálgatják. meg annak is, hogy minél többféle van az asztalon, annál nagyobb valószínüséggél találnak fogukra valót. ha pl. 3 valami van, abból 2 esznek, ha 4, abból jó esetben 3-at, szóval egyet mindenképpen kiszortíroznak, mint nem-szeretem-valamit.
ez még egy régi rossz óvodai megszokás, ahol egy valamit az ebédböl a tányér szélére tologathattak (ezt én sosem értettem, de hát én nem is anti-tekintélyelvü nevelésben részesültem).
ma este olyan vacsorát készítenünk, amely egyértelmüen mindenkinek ízére volt – söt annál sokkal több. mindenki örömmel vette ki részét a mindentbele-szósz keveréséböl (natúrjoghurt, tejföl, fokhagyma, só, bors, paprika, petrezselyem, olívaolaj, citromlé, méz, mustár – egyszóval minden, ami kis nyaraló-konyhánkban fellelhetö volt – a lényeg nem is a hozzávalókon múlott, hanem azon, hogy bizony ezt jó sokáig kellett lehetett kevergetni, amit ugye minden gyerek szívesen csinál – különben meg tényleg szuper finom lett) és a mindentbele-zöldségek vagdosásából 
(paradicsom, uborka, sárgarépa, zöldhagyma, retek, római saláta) hogy aztán a mindent-rá-mottó jegyében (egy kevés maradék hús csirkepörköltböl, mozzarella) minden el is fogyjon az asztalról – beletekerve egy tortillába. 
a felvagdalt hozzávalók kis tálkákban mind az asztalra kerültek. szerintem a siker titka abban rejlett, hogy mindenki maga tehetett az általa kívánt arányban azt, amit csak akart a saját tortillájára. és lám, minden az utolsó darabig elfogyott – ki-ki merészelt egy keveset olyasmiböl is beletenni, amit különben soha meg nem kóstolt volna. és mindenki nyalogatta utána mind a tíz úját.
otthon majd kipróbálom magam sütni a tortillát. addig még biztosan veszünk majd néhány csomaggal itt a lidl-ben. ígérem, nem is nézem meg az összetevök listáját.
…na nem kulináris szempontból, de azért azt hiszem arra sem lehetett eddig itt panasz. továbbra is töröm a fejem, hogy mit is fözzünk majd még a következö 12 napban, hogy mindenki jó étvággyal egyen, ne is kelljen egyfolytában valami apróság miatt bevásárolni menni. az eddigiek jól sikerültek, habár igazán abszolut mindennapi ételeknek mondhatóak.
amelyeknek viszont nagy elönyük, hogy mindenki szereti és szívesen eszi. pláne, hogy ilyeneket otthon nem fözök minden héten. a legjobb az egészben, hogy tényleg csak ezen kell törnöm a fejem. az összes többi remekül zajlik – beleértve az idöjárást (gyorsan lekopogom), ami itt azért nem egészen magától értetödö.
lenne valakinek valami jó ötlete, miket lehetne még készíteni? a kritérium csak annyi lenne, hogy gyorsan (sütö nélkül) viszonylag kevés alapanyagból elkészíthetö föétel legyen, amit egy mini-konyhában nagyobb felfordulás és sok konyhai eszköz nélkül meg lehet fözni.
a rendelkezésre álló eszközök a következök: 2 lábas (viszonylag nagyok), 2 nyeles serpenyö, 1 tésztaszürö, 2 éles kés (otthonról), egy krumplihámozó, 1 uborkagyalu, 1 sajt-/ zöldségreszelö, 1 fakanál (az is müanyagból), 1 leves-merökanál – szerencsére tányérból van elég. két napra elöre be tudunk vásárolni – talán kicsit jobb szervezéssel 3-ra is.
minden javaslatot köszönettel fogadok és örömmel fözök…
